K. A kegyelemnek vonása. a melyel vonatunk akristushoz, eröltetié a mi akaratunkot.?
F Az Isteni kegyelemnek vonása. tellyes erövel, és hathatoságal, de ö nem erölteti akaratunkot, se akarattya ellen nem mivelteti, az akarásra hajttya egész szabadságal, kegyeségel; és menyei gyönyörüségel, arra amit annak elötte nem akart, és söt még a mit gyülölt., de nem eröszakal, mind azon által akarni kel, Apostol azt mondgya, hogy az Isten az, aki mibennünk. tselekeszi az akaratot, és avégben vitelt; jó akarattyábol. phi. 2. 13. mi ajót akarjuk, és azt végbe viszük, mind azon által ö munkálodgya. bennünk mind a kettöt; ez a két igazság mindenik hit ágazattya, és ha azokot meg nem foghattyuk, ez elménk gyengeséginek tulajdonittsuk, vallyuk meg azt, hogy Isten véghetetlen dolgokot tselekedhetik. ollyanokot, a melyeket lehetetlen nékünk. meg fogni, és illyen formában meg egyeztettyük ezt akét igazságot., mellyek ellenkezöknek tettzenek.
K. Miért mondgya akristus, hogy az ö Attya vonszon minket?
F Mert, az Isteni kegyelem, eröt ád, hogy erö szakot vehessünk a meg romlot természetünk hajlandoságin., a mely mindenkor ellene áll, az Évangyéliumi ígazságoknak, és ajóknak mellyeket akarunk tselekedni, de az az eröszak kedves, és gyönyörüséges, amely nem hogy meg gyengitené a szabadságunkot, de söt még, meg erösitti, fel indittya, és munkálkodtattya, ugy a mint illik, ugy hogy akarjuk, meg is tselekeszük. szeretettel, és örömel azt, a mit akegyelem tselekedtett velünk., leheté ennél valami szabadjabb.?
K. Miért vagyon ameg irva, hogy minnyájan tanittottak lésznek az Istentöl?
F Azért, hogy meg tanullyuk, hogy hejában hallyuk az Isten szavát., és olvasuk az irásokot, hogy ha aláthatatlan mester, az az, a szent
Lélek, nem beszél szivünknek, hogy ha sugarlásival. nem tanittya nékünk az igazságokot, és nem adgya azokot. abelsö füleket., a melyekel halgasuk szavát.
K. Mit tésznek ezek a szók, minden aki az Atyátol hallotta, és meg tanulta. hozám jö.?
F Ezek meg mutattyák, hogy mitsoda ereje, és hathatosága vagyon az Isten szavának. a midön a szivünknek beszél; nem halhato szokal.,
(II. Épistolák: 594)